Szimpla Sziget | Rémséges kis tojásaink
Aranyos történet arról, hogy lett egy félresikerült húsvéti tojásfestésből, az önmagunk elfogadásának tanmeséje.
maximalizmus, perfekcionizmus, húsvét, tojásfestés, elfogadás, önmagunk vállalása, tökéletesség
525
post-template-default,single,single-post,postid-525,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-child-theme-ver-1.0.0,select-theme-ver-1.0,smooth_scroll,wpb-js-composer js-comp-ver-5.2,vc_responsive
 

Rémséges kis tojásaink

Szuper tippeket találtam a neten természetes tojásfestékekről, ami alapján megálmodtam egy tökéletes tojásfestős bejegyzést arról, hogyan készítünk a gyerekekkel ragyogó, élénk színű húsvéti ökotojásokat, miközben a kedvenc zenéinket hallgatjuk a legnagyobb szeretetben és egyetértésben, és a program végére a ház is húsvéti díszekben pompázik majd, amit szép képekkel illusztrálva mutatunk meg. NA, EZ NEM AZ A BEJEGYZÉS!

FIASKÓ

 

Pedig alaposan megterveztem, szépen előkészítettem a terepet. Kerítettem lila káposztát a kék színhez, céklát a vöröshöz, spenótot és petrezselymet a zöldhöz és hagymahéjat a barnához. Emma ebbe nem akart beszállni, ő a krepp papíros festésre esküdött, és neki lett igaza. A probléma rögtön ott kezdődött, hogy főzés közben a 12 tojásból 5 megrepedt és használhatatlanná vált. A maradék tojások egy részét Emma pár perc alatt gyönyörű színesre festette krepp papíros-ecetes vízbe áztatva, az én “zöldség-festékem” viszont egy óra után sem akart hatni, úgyhogy egy egész éjszakára a vízben hagytam a tojásokat. Bár ne tettem volna. Reggel, ahogy kiemeltem őket, megijedtem, hogy mindjárt rám támadnak. Az egyik zombira, a másik white walkerre hasonlított, a harmadik pedig mintha akkor bújt volna elő a Kedvencek temetőjéből. Ahogy néztem élőhalott tojásaimat, arra gondoltam, hogy “az egy dolog, hogy a húsvét a feltámadásról szól, de azért ezeket nem teszem ki az ablakba”. Aztán támadt egy ötletem.

ARANYÉLET

 

Mi lenne, ha ez a bejegyzés nem a húsvétról szólna elsősorban, hanem a maximalizmusról, még inkább a tökéletesség látszatának fenntartását ránk kényszerítő kultúráról? Ahol Hollywood a sztenderd, és mi, “felhasználók” rocksztárok, fitneszmodellek, filmszínészek és szuperhősök szeretnénk lenni a közösségi médiában. A nyaralási képeink alapján mindannyian egy magazinban üdültünk, a kajánk michelin-csillagos, a bőrünk sima, a kocsink ragyog (és télen is pöccre beindul), a húsvéti tojásaink pedig olyan vagányak, hogy a locsolkodó kamaszok a pénz helyett is inkább a tojást választják. A képeken minden tökéletes és próbálunk mi is felnőni az illúzióhoz. A sikereinket megosztjuk, a kudarcainkról pedig jobbára hallgat a Facebook, hát még az Insta.

CSILLAGOS ÖTÖS

 

A kudarcainkat nem szeretjük magunkban, és nem is reklámozzuk, nehogy mások kinevessenek, vagy kiszeressenek belőlünk miattuk. A tulajdonságainkat nem tudjuk posztolni, az ízlésünket és főleg az eredményeinket annál könnyebben, bízunk benne, hogy ezek alapján fognak értékelni az emberek, ezekre kapjuk majd a – számszerűsíthető – megerősítést. Ezt a hibátlan képet szeretnénk látni magunkról, azt gondoljuk, hogy tökéletesen vagyunk csak elfogadhatóak. Persze tudjuk, hogy tökéletesség valójában nem létezik, de hátha az ismerőseink nem tudják. (Pedig bizony tudják, de náluk is a perem alatt bujkálnak a szennyeződések.)

PARADOXON

 

Ez az egész két okból igazán abszurd:

1. Minél jobban vágyunk a tökéletességre, annál kevésbé leszünk magunkkal elégedettek, és annál jobban rettegünk a kudarcoktól. Egyre nehezebb lesz önmagunkat elfogadnunk, és amíg az egésszel másoknak szeretnénk megfelelni, közben sosem fogjuk igazán elhinni, hogy bárkinek is megfelelünk.

2. A másik ellentmondás, hogy miközben attól félünk, hogy a hibáink miatt az emberek nem fognak szeretni, éppen a tökéletesség látszatának fenntartása  távolít el másoktól, mert az csak biztonságos távolságból tartható fent. Az emberi kapcsolatokat megalapozó bizalomhoz és közelséghez a hibáink vállalásán vezet keresztül az út. A kudarcaink tesznek minket emberivé, ezekben lelhetünk igazi rokonságra másokkal.

 

TANULSÁG

 

A hibáinknak sokkal nagyobb hasznát vesszük, mint a sikereinknek, feltéve, hogy a célunk a másokhoz való közeledés. Nyilván nem kell az eredményeinket elhallgatni, vagy kisebbíteni, sőt nyugodtan megoszthatjuk másokkal, de ők is őszintébben örülnek ezeknek, ha tisztában vannak gyarló emberi mivoltunkkal, a velük való hasonlatosságunkkal.

Nekem is számos hibám van, és én is régóta fulladozom a perfekcionizmus szorításától. Rengeteg szorongást, évekig tartó függőségeket, elszalasztott pillanatokat, elpocsékolt időt írhatok a számlájára. Egyre inkább próbálok odafigyelni, vállalni a gyengeségeimet, főként, amikor elfog miattuk a szégyenérzet. Minden bevállalt hibával könnyebb lélegeznem.

De ennek a sztorinak van egy rejtett tanulsága is. Ha eléggé figyelünk, észrevehetjük, hogy sokszor a félresikerült dolgok, események nagyobb örömforrást jelentenek az életünkben, mint az úgynevezett tökéletesek, amiket kipipálunk és azonnal el is felejtünk.

“Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a tökéletesnek lehet örülni igazán, Holott a legjobb nyaralások nem mindig a legszebb helyeken történnek, És a legjobb bulik sem feltétlen akkor alakulnak, amikor minden adott.”

Ezeket a sorokat pár évvel ezelőtt írtam az egyik slam szövegem végére. Bár akkor sikerült megfogalmaznom, mégis újra meg újra figyelmeztetnem kell magamat, hogy a félresikerült dolgokat ne úgy fogjam fel, mint egy szükséges lépést a siker felé, hanem mint egy önmagában is értékes élményt. Tehát persze, egyrészt ezekből a tojásokból megtanultam, hogy legközelebb hogyan ne fessek, ha szebb tojásokat akarok, de amikor majd évek múltán visszagondolok a húsvétjainkra, vajon mire fogok szívesebben visszaemlékezni, a szépen sikerült tojásokra vagy arra, hogy mennyit röhögtünk, amikor megláttuk a kis rémségeinket, és kitaláltuk, hogy milyen horror-szereplőkre hasonlítanak? Legközelebb talán szebb tojásaink lesznek, de nem biztos, hogy ennyit nevetünk. Gondolkodjunk néha el azon, hogy tényleg hiba-e, amit annak érzünk. Nem lehet, hogy inkább tökéletes tökéletlenség?

Gabi kommentárja

A perfekcionizmus és a maximalizmus két béklyója engem is sokszor gúzsba köt, és egy egész könyvet tudnék írni az ezzel kapcsolatos küzdelmeimről, de álljon itt most csak egy rövid sztori. Egyszer azt találtam mondani a Kövinek, hogy “Úgy érzem, már sokat sikerült javítanom a perfekcionizmusomon!” Mire ő: “De azért még nem tökéletes a helyzet, igaz?” Én bőszen helyeseltem, hogy igen még sokat kell javulnom, hogy tökéletesen változtatni tudjak a perfekcionizmusomon, aztán látva a kaján vigyort a képén, rájöttem, hogy mit is mondtam, és hogy a kérdése beugratás volt… Perfekcionista módon csökkenteni a perfekcionizmust eléggé reménytelen küldetés, úgyhogy szükség lesz valami más megoldásra. Talán a horror-tojásos húsvét nem is olyan rossz kezdet :).