Hogy miért fontos a hála a mindennapokban? Elsősorban talán azért, hogy tudatosítsuk magunkban, milyen kincsek hevernek körülöttünk, amiért elég csak lehajolnunk. Az apró, elérhető örömök töltik meg értékkel a napjainkat, nem kell feltétlenül főnyereményeket hazavinni, Kossuth díjat kapni, vagy világrekordot dönteni ahhoz, hogy legyen miért hálásnak lennünk. Az öröm gyakori érzéséhez célszerű az ingerküszöbünket is leereszteni kicsit. Amikor Gabit megismertem, talán az a tulajdonsága/képessége volt, ami elsőként magával ragadott, hogy mennyire képes apró dolgokat értékelni, és lelkesedni értük. Bármikor feldobja például egy spekulatiusos teasütemény, vagy ha észrevesz bármilyen filmben egy olyan kabátakasztót, mint a miénk, vagy ha vállalom, hogy Emma kislányunk rajzait bescannelem helyette. Gondoltam, neki aztán könnyű lesz örömet okozni, apró figyelmességekkel is. Ezt a képességét a mai napig megőrizte, ebben is példaként szolgál előttem. Most azt mesélem el, hogyan gyakoroljuk a hálaadást mi a mindennapjainkban.

HOGY NÉZ KI NÁLUNK A MINDENNAPI HÁLAADÁS?

Igyekszünk arra tanítani a gyerekeinket, hogy ne arra koncentráljanak, ami hiányzik, hanem legyenek elégedettek, becsüljék meg azt, amijük van, és kevesebb jelentőséget tulajdonítsanak a tárgyi javaknak. Ez gyerekek esetében nem olyan egyszerű (és valljuk be, nekünk sem mindig sikerül), de van néhány egyszerű módszer, amellyel formálni lehet a gondolkodásukat, érzéseiket. Ebből most egyet mutatunk be.

Hogy néz nálunk a hálaadás a gyakorlatban? A nap végén, például vacsoránál (ahol nincs pulykasült egyébként), lefekvés előtt vagy igazából bármikor, amikor a nap folyamán eszünkbe jut, feltesszük a kérdést: Mi az a három dolog, amiért hálás vagy a mai napon? A gyerekek kezdik, és ha sok mondanivalójuk van, akkor kicsit össze is kapnak azon, hogy ki kezdje el sorolni. Van, hogy háromnál többet szeretnének mondani, és persze olyan is, amikor gondolkodniuk kell egy kicsit, hogy valami pozitív történéssel előrukkoljanak. Van, hogy egészen kézenfekvő okokat említenek, ha például kaptak valakitől valami kis ajándékot, dicséretet, vagy megjött az előfizetett magazin a suliban, de van olyan is, amikor egészen meglepő dolgokért hálásak, mint például, hogy iskolai próbariadó volt, és ezért elmaradt egy óra. 🙂 Aztán mi, szülők következünk, és elmondjuk, hogy a mi napunkban milyen örömteli események történtek.  Ezt a kis hálaadás-rutint igyekszünk lehetőleg naponta gyakorolni, de akkor sem történik tragédia, ha néha kimarad (nyugodtan engedjük el a prefekcionizmust ebben is). Amikor Gabika először dobta fel a gyerekeknek a kérdést, hogy miért hálásak aznap, egy kicsit tartott attól, hogy vajon hogyan fognak reagálni, értik-e, illetve nem tartják-e erőltetettnek. Legnagyobb örömünkre teljesen alaptalanok voltak ezek a félelmek. A gyerekek az első pillanattól élvezték a dolgot, sőt rendszeresen ők teszik fel maguktól a kérdést, aminek szerintünk több oka is van:

• Ez a kérdés (“Mi az a három dolog, amiért hálás vagy a mai napon?”) lehetőséget nyújt a számukra, hogy végiggondolják a napjukat pozitív dolgok után kutatva, amitől rögtön jobb kedvük lesz.
• Ezekről be is számolhatnak, miközben minden családtagjuk rájuk figyel, ami minden gyermek számára nagy jutalmazó erővel bír.
• Mivel csak három dolgot sorolhatnak fel, plusz izgalom és játék-faktor, hogy mit vegyenek bele, és mit hagyjanak ki.

A fentiek mellett van még egy nagy bónusz: ezzel az egyszerű kérdésfeltevéssel a családtagok jobban megismerhetik egymást, kiderül, kinek mi a legfontosabb. Például nálunk jelenleg Ábelke majdnem minden válasza az evéssel függ össze. Egyik nap meg is állapította nagy örömmel, hogy “Ma mindegyik hálám a pizzáról szólt!”. Mi pedig levonjunk a megfelelő következtetéseket, és jó sokszor csinálunk pizzát!

Nagyon izgalmas, ahogyan a fent leírt egyszerű gyakorlat szinte észrevétlenül megváltoztatja a gondolkodást, az észlelést.  Eleinte lehet, hogy csak este fog leesni a tantusz, mennyire kedvező napunk volt, de én egy idő után azon kaptam magam, hogy örömteli helyzetekben rögtön arra gondoltam, hogy majd ezt fogom este elmondani a családomnak, amikor számot kell vetni, és rögtön jobban értékeltem az adott pillanatot, és egy fokkal jobban jelen voltam benne. További lehetőség a hála gyakorlására a hálanapló vezetése. Ez történhet akár  hagyományos módon füzetben vagy határidőnaplóban, de természetesen rendelkezésre állnak már applikációk is erre a célra. Én rendszeresítettem is egyet, ebben írom le a nap végén néhány szóban azt, hogy az adott napon miért adok hálát.

MELYEK A HÁLA ELŐNYEI A TUDOMÁNY SZERINT?

Az ezredforduló óta a pozitív pszichológia alaposan előre tört, és természetesen a hála hatásait is igyekeznek tudományos alapon vizsgálni. Számos kutatás számol be arról, hogy a testi-lelki egészség, vagy a szociális működés területén mennyi javulás tapasztalható, a hálának hála. Az előző linkre kattintva kicsit jobban el lehet merülni a témában, de egyébként röviden ilyen eredmények születtek a hála rendszeres gyakorlásának hatásairól:

• Kisebb valószínűséggel alakul ki depresszió, szorongásos zavar, fóbiák, nikotin-, alkohol- és drogfüggőség, illetve bulimia.
• Erősíti az emberi kapcsolatokat, a megbocsátás és a konfliktusok rendezésének képességét. Ez kézenfekvő, hiszen a hála a fókuszt más emberek előnyös tulajdonságaira tereli, illetve növeli az empatikus készségünket, hiszen a saját helyzetünk értékelése során észleljük, miben szenvedhetnek hiányt embertársaink. Utóbbi a segítőkészségünket is növeli.
• Segít a stresszkezelésben, csökkentheti a vérnyomást, és erősíti az immunrendszert.
• Erősíti az önértékelésünket, az elégedettséget és a szubjektív jól-létet. Utóbbi jellemzőről van egyébként átfogó, de befogadható KSH vizsgálat is.
• Javítja az alvásunk minőségét, hosszát, hatékonyságát. Az alvás fontosságáról itt írtunk részletesen.
• Segít jobban megélni a jelen pillanatot, feloldódni abban, ahogy fentebb is említettem. Ha valaki gyakorolni szeretné a mindfulness-t, azaz tudatos jelenlétet, a legkönnyebb út, ha a hála gyakorlásával kezdi.

Ha ez a fenti felsorolás kevés lenne, akkor nagy szeretettel ajánlunk figyelmetekbe egy blogot, amely kiemelten foglalkozik a hála-kérdéskörrel. Az írója a hála gyakorlásának egy igazán elkötelezett híve, aki ezt már-már hivatásként űzi. Szánti Dominikának hívják őt, és egy valóságos életkedvbajnok.

DE MI VAN, HA NEM MEGY? 

A fenti felsorolás hangozhat úgy, mintha a hála gyakorlása önmagában jelentene megoldást a világ minden bajára. Ez természetesen nem így van. Nem fog minket minden fertőzéstől, balesettől megvédeni, tehát attól, hogy hálát gyakorlunk, még vigyáznunk kell magunkra, szeretteinkre és a bolygónkra, hogy továbbra is legyen miért hálásnak lennünk.

És igen, tudjuk és tapasztaljuk, hogy időnként egészen könnyű kiesni ebből a hálás állapotból, és gyengébb napokon átzakózni egyenesen a ló túlsó felére, ahol nyakig merülünk az önsajnálatba. Pont ilyen borús novemberi napokon. Ilyenkor én is képes vagyok a létezést egyenesen tehernek megélni, a vidám és kiegyensúlyozott emberek majdhogynem zavarnak, és a hála valahol a tornasor végén kuksol a gondolataim között.

Pedig éppen ekkor van rá a legnagyobb szükségem, ilyenkor kell magamra szólnom igazán, mert objektíven megvizsgálva a saját helyzetemet, roskadozik a mérleg pozitív serpenyője: egészséges vagyok, boldog és összetartó családban, anyagi biztonságban, kényelemben élek, és vannak barátaim. Nem is kell ennél távolabb lesni, hogy hálát érezzek. Néha azért nehéz észrevenni a pozitívumokat, mert azokat adottnak, sőt garantáltnak tekintjük, de elég lehet egy kis nátha, köhögés, tüsszögés, hogy például rájöjjünk, micsoda öröm, amikor egészségesek vagyunk.

Ha jobban belegondolunk, elképesztő, hogy hogyan is vagyunk képesek az életünk pozitívumait adottnak, természetesnek tekinteni, valaminek, ami jár nekünk, amikor elég felcsapni egy történelemkönyvet, és abból azonnal kiderül, hogy a legtöbb korban a háborúk, járványok, természeti csapások, iszonyú magas gyermekhalandóság vagy csak simán a technikai elmaradottság következtében olyannyira nehéz és bizonytalan volt az élet, hogy mai fejjel alig tudjuk elképzelni, hogyan is lehetett akkor életben maradni. Pedig az embereknek azokban az időkben is meg kellett találniuk azokat az apró, hétköznapi örömöket és szépségeket, amelyek segítették őket abban, hogy tovább küzdjenek. Erős kontrasztba állítva a zűrzavaros történelmi korokat a relatív jóléttel, békével és biztonsággal, amiben sokunk él, egészen könnyen belátható, mennyi mindenért hálásak lehetünk.

Persze, higgyétek el, tudjuk, hogy hány és hány ember élete küzdelem a mai korban is, és nekünk is jutott a sorscsapásokból, amikor még az ágyból is nehéz volt felkelni, annyira nehéz volt a szívünk. De érdekes módon, azt tapasztaltuk, hogy ezekben az élet-halál helyzetekben nem nehezebb, hanem könnyebb volt érezni, hogy mi az, ami igazán fontos, és megbecsülni a sok rossz között a jót. Talán a hála érzése ilyenkor az életösztönünk egyik eszköze arra, hogy ne adjuk fel. Kíváncsiak vagyunk, hogy ti tapasztaltatok-e hasonlót? Gabi kommentjében pedig találtok egy kedves történetet arról, amikor a kisfiunk tanított nekünk egy nagyon fontos leckét hálaadásból.

A Kövi által említett eset a következő: A kisfiunknak új gyógyszer beállítására volt szüksége krónikus betegsége miatt. A gyógyszert csak kórházi körülmények között, 3-4 nap benttartózkodással lehetett beállítani. Mivel a kisfiunk az eddig leélt négy évéből már sok-sok hónapot töltött kórházban, el tudjátok képzelni, mennyire dobott fel a gondolat az újabb kórházazástól. Nem volt olyan hűdekönnyű hálás gondolatokra hangolnom magam. Azért próbálkoztam: arra gondoltam, hogy legalább nem aktuális rosszullét miatt kell bevinnünk Ábelkét, ráadásul lehetőségem lesz bent aludni mellette, ami őszinte örömmel töltött el, mert ez sokszor nem adatik meg, és az annyira fáj, hogy abba majdnem bele lehet őrülni. A Kövi is vigasztalt, és egyik régi miniszterelnökünk elszólását idézte poénkodva, hogy “sajnos hála Istennek” annyi a tapasztalatunk az ilyen helyzetekben, hogy ez is menni fog valahogy. Ezek a gondolatok valamennyit segítettek, de azért a szorongás továbbra is erős volt bennem. Egészen addig, amíg el nem érkezett a pillanat, amikor Ábelkével beléptünk a kórházi szobába. És ez a pici fiúcska, akire megint annyi kellemetlenség várt, olyan hatalmas lelkesedéssel fordult minden apróság felé, amibe ebben a helyzetben kapaszkodhatott (hogy Abonettet kapott reggelire, hogy az egyik nővér megajándékozta egy kis horgolt polippal, amit hazavihetett, hogy az ágyaink egymás mellett álltak, hogy milyen jókat viccelt vele a takarító néni stb.), hogy döbbenten figyeltem, és arra gondoltam: ha ő nem sajnálja magát, talán nekem sem kéne magamat… Valódi példát mutatott nekem hálaadásból, amiért mindig hálás leszek neki.