Szimpla Sziget | Mitől több a kevesebb, avagy mit nyerhetünk, ha csökkentjük a tárgyaink számát?
381
post-template-default,single,single-post,postid-381,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-child-theme-ver-1.0.0,select-theme-ver-1.0,smooth_scroll,wpb-js-composer js-comp-ver-5.2,vc_responsive
 

Mitől több a kevesebb, avagy mit nyerhetünk, ha csökkentjük a tárgyaink számát?

Rengeteg tárgyam van, elárasztanak, és azon gondolkozom, hogy el kéne költöznünk, hogy elférjenek a tárgyaim. És főleg akkor van lelkiismeret-furdalásom, ha rájövök, hogy a férjemnek mennyire kevés tárgya van. Meg amikor azért nem tudunk a lakásba második gyereket vállalni, mert nincs hely. Nagyon sok tárgyam van, de most már próbálok szigorú lenni magamhoz, fölösleges új tárgyakat nem beszerezni, illetve szanálni. De mivel nagyon vigyázok a tárgyaimra, és szeretek új tárgyakat venni, főleg ruhákat, cipőket, kiegészítőket egyre csak nő és nő a számuk.

Bármennyire is kemény ezzel szembesülnöm, ezek bizony a saját, hat évvel ezelőtti szavaim. Egy interjúban hangzottak el, amelyet egy barátnőm a szakdolgozatához vett fel. A dolgozat a tárgykötődés és a vásárlói magatartás összefüggéseiről szólt, és olyan izgalmas témára tapintott rá, amely elemi szinten befolyásolja az életünket. Hogy milyen pozitív folyamatokat indíthat el a tárgyainkkal való szembenézés, azt az interjú idején még épphogy csak kapizsgáltam. Sok évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, sokkal többről szól ez, mint arról, hogy hány darab cuccunk van, és mennyit vásárolunk.

Miért mondom azt, hogy érdemes elkezdenünk szelektálni a tárgyainkat, és megtalálni azt a mennyiséget, amely se nem túl kevés, se nem túl sok, hanem éppen elegendő? Mert az a tapasztalatom, hogy bármilyen nehezen is lépünk erre az útra (nekem több év kellett hozzá), hamarosan tágasabbnak kezdjük érezni a környezetünket, többnek az időnket és az energiánkat, könnyebbnek a döntéseinket, egyértelműbbnek a határainkat, és szerethetőbbnek saját magunkat.   

1. NAGYOBB REND

Bármilyen nyilvánvaló is ez a következmény, nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét. Hány és hány olyan alkalom volt az életemben, amikor azért nem hívtam el magunkhoz egy-egy rendszeretőbb barátunkat, mert szégyelltem, hogy milyen rumli van otthon. Vagy amikor elkerülhetetlen volt a vendégek érkezése, és én, mint az őrült próbáltam valami vállalható formába hozni a lakást.

Mindig azt hittem, hogy azért nem tudok rendet tartani, mert rendetlen vagyok. Ezt hallottam anyukámtól is, akivel szemben kamaszkoromban a szándékosan rendetlen szobám jelentette a lázadást, ami utólag nézve kicsit ironikus, tekintve, hogy anyukám sem az a kiköpött Hamupipőke. Szóval elhittem magamról, hogy rendetlen vagyok, amit a külső körülmények is szépen tükröztek, de mégis éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a képpel, mert mindeközben állandóan rendszerezni próbáltam a meglévő dolgaimat. Csak éppen nem sikerült.

A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem a pofonegyszerű megoldásra. Éppen költöztünk, és a régi lakásunkból már kipakoltuk a cuccaink háromnegyedét, amikor egyszer csak belém hasított, hogy most kelt újra olyan otthonos érzést a lakás, mint amikor annak idején beköltöztem. Ekkor ébredtem rá, hogy egyrészt egy lakás nem az ezer mütyűrtől lesz otthonos, hanem attól, hogy van benne tér létezni és lélegezni, másrészt, hogy a rendetlenségem fő oka a tárgyak túlzott mennyisége volt. Ha elkezdjük csökkenteni a tárgyaink számát, azonnal rendezettebbé válik a környezetünk.

2. NAGYOBB NYUGALOM

Minden egyes tárgy, amit birtoklunk, mentális teret is birtokba vesz, és láthatatlan teherként nehezedik ránk. Azok a tárgyaink, amelyeknek nincs kijelölt helye és funkciója az életünkben, hanem fiókok mélyén fekszenek, polcokon halmozódnak, vagy dobozokban kallódnak hosszú ideje, észrevétlenül hozzájárulnak a sokak által megélt túlterheltség-érzéshez. Minél több a tennivalónk, annál inkább. A tárgyaink ugyanis növelik a tennivalóink számát, hiszen előbb-utóbb kezdenünk kell velük valamit, ami időt és energiát mindenképpen, de sokszor még pénzt is igényel. Ez nagyon egyszerű matek: minél több időt, energiát és pénzt szánunk a tárgyainkra, annál kevesebb jut az emberi kapcsolatainkra, vagy olyan tevékenységekre, amelyek örömet szereznek. Hányszor éltem meg, hogy nem tudom elengedni magam a szabadidőmben, mert az volt az érzésem, hogy pihenés helyett inkább rendet raknom kellene. Hányszor szaladt ki a számon a mondat, hogy úgy érzem, egész életemben csak pakolok és pakolok… És közben azt gondoltam, hogy milyen szívesen csinálnék valami értelmesebbet. Ha belevágunk a szelektálásba, és következetesen csökkentjük a tárgyaink számát a számunkra optimálisig, sokkal nyugodtabbak és felszabadultabbak leszünk, mert több időnk és energiánk marad.

3. JOBB DÖNTÉSI KÉPESSÉG, TISZTÁBB HATÁROK   

Ha komolyan vesszük a szelektálást, akkor, ahogy Marie Kondo, a rendrakás koronázatlan királynője is ajánlja, minden egyes tárgyunkat a kezünkbe vesszük, és úgy hozunk döntést arról, hogy megköszönve a szerepét az életünkben, búcsút mondunk neki, vagy továbbra is megtartjuk. Mivel manapság egy átlagos embernek sok ezer tárgya van, nem nehéz belátni, hogy a válogatási folyamat jócskán edzi a döntési képességünket. Ez pedig az életünk minden területére hatással lesz. Nálam úgy jelentkezett, hogy azt vettem észre, könnyebben tudok dönteni arról, hogy milyen feladatokat vállalok el, és bátrabban mondok nemet. A döntési képességünk javulása segít jobban tiszteletben tartani a saját határainkat, amely pozitívan befolyásolhatja azt is, ahogyan mások velünk bánnak.

4. TÖBB IDŐ

Ahogy már több pontnál említettem, ha kevesebb tárgyunk van, hamarabb a helyére kerül minden, gyorsabb a takarítás és könnyebben megtaláljuk, amit keresünk. Én néha (vagy inkább sokszor) a hajamat téptem, amikor induláskor nem találtam vagy a mobilomat, vagy a lakáskulcsomat, vagy a slusszkulcsomat, vagy a bankkártyámat, vagy a személyimet vagy egyiket sem. Ha a Kövit kérdezitek, még mindig jó vagyok létfontosságú tárgyak eltüntetésében, de azáltal, hogy kevesebb cuccot kell áttúrni értük (mert pl. nem lóg kilenc darab táskám az előszobában), határozottan javult a megtalálási szintidőm.

A tárgyaim csökkentésének egy további – idővel kapcsolatos – mellékhatása engem is meglepett. Már nem kések el annyiszor, mint korábban. Azáltal ugyanis, hogy jobban tudok döntéseket hozni a feladataimról, ahogy az előző pontban írtam, kevésbé zsúfolom tele a napirendemet, és ezért könnyebben odaérek, ahova kell. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy a kevesebb tárgy javít az időgazdálkodásomon. Kiderült, hogy nincs túl kevés idő, csak túl sok tárgy. Persze valójában az időnk nem több, csak jobb döntéseket hozunk.

5. NAGYOBB ELÉGEDETTSÉG ÉS HÁLA

Ha számba vesszük, mi mindenünk van, akkor kezdjük csak igazán érezni, hogy mi az, amiből elegendő van, és mi az, ami valóban hiányzik. Általában arra döbbenünk rá, hogy tárgyakból nem többre van szükségünk, hanem kevesebbre. Ha követjük Marie Kondo javaslatát, hogy szelektáláskor az azonos kategóriába tartozó tárgyak, pl. ruhák, könyvek minden egyes darabját egy helyre gyűjtjük, akkor ámulunk csak el igazán, hogy mennyi mindenünk van. Amikor kitettem az ágyamra a ruháimat, szinte elszégyelltem magam a hatalmas halmok láttán. Jobban hatott rám, mint bármilyen meggyőzés vagy magyarázat. Nem volt többé kérdés, hogy van-e elég. Miután átválogattam őket (azóta már többször is), a szégyenérzet helyét átvette a hála és elégedettség érzése. Sokkal-sokkal jobb volt a barátaim és ismerőseim arcán látni az örömöt, amikor válogattak a ruháim között, mint korábban a ruhákat látni a szekrényben, ahova benyomorgatva várták, hogy egy reggel végre rájuk kerüljön a sor. A szelektálás egyik alap törvényszerűsége, hogy minél több tárgynak mondunk búcsút, annál többnek érezzük a maradékot, amitől elégedettebbek leszünk, és jobban tudunk figyelni a valódi szükségleteinkre.

6. MÉLYEBB ÖNISMERET

A tárgyaink számbavétele és szelektálása az önismeret mélyítésének olyan útja, amire bárki ráléphet, nem kerül pénzbe, és mégis hatalmas eredményeket hozhat. A múltban felhalmozott tárgyainkról döntjük el, hogy mit viszünk magunkkal a jövőbeli életünkbe. Ez a folyamat elkerülhetetlenül felszínre hoz felkavaró emlékeket, jövővel kapcsolatos szorongásokat és egyre jobban szembesít azzal a kérdéssel, hogy kik is vagyunk valójában, kik szeretnénk lenni, kik nem leszünk sohasem, és ennek tudatában merre léphetünk tovább.  Ráadásul még másokon is segíthetünk általa: nem csupán az elajándékozott tárgyakkal, hanem azzal, hogy elkezdünk változni. Ha megszabadulunk a felesleges terhektől, amelyeket tárgyak formájában cipelünk magunkkal, közelebb kerülünk ahhoz, hogy a lelkünk terheit is le tudjuk tenni. Ha minden egyes tárgyunkat kézbe vesszük és döntünk róla, valójában a saját életünket vesszük kézbe, és leszünk újra urai annak, ami velünk történik.

Kövi kommentárja

Köszönöm, hogy már az első bekezdésben felmentést kaptam a felhalmozásunk felelőssége alól! Tény, hogy nagyságrendekkel kevesebb ruhám volt, mint a Gabikának, (ezért vele szemben nekem nem volt bűntudatom), de én még így is túlzásnak éreztem a ruhatáramat, ezért megfeleztem tavalyelőtt, az idei év elején pedig – miután megnéztem a KonMari sorozatot – további kb. 20%-kal csökkentettem. Ez is azt mutatja, hogy a cuccok optimális mennyisége mennyire relatív, amely leginkább az egyéni szükségletektől és rendelkezésre álló tértől és tároló kapacitástól függ. Ha az ember családban él, akkor az optimális mérték megtalálása a legkisebb közös többszörös kiszámítása. Olyan konszenzust kíván, ahol ismerjük és elfogadjuk egymás különböző igényeit, ebbe természetesen a gyerekek is beletartoznak, ami majd egy újabb bejegyzés témája lesz. Kupleráj szinte minden lakásban ki tud alakulni időnként, de már közelében sincs a korábbi állapotoknak, és gyorsabban helyreállítható egy elfogadható, rendezettnek tekinthető környezet. Ebben pedig nekem is sokkal jobb a közérzetem.