Kedves Olvasó!

Szeretettel köszöntünk a Szimpla Sziget ELSŐ IGAZI bejegyzésében. Merthogy volt már egy pilot bejegyzés, ami végül nem látta meg a napvilágot, mivel a blogindítás, amit 2018 elejére terveztünk, egy évet csúszott. Ez azért hordoz némi iróniát, miután a blog témája az, hogy hogyan próbáljuk Gabikával, a feleségemmel (vagy ahogy emlegetni szoktam, “a csajommal”) egyszerűsíteni az életünket tudatos változtatások útján, amibe természetesen az is beletartozik, hogy a nekünk fontos dolgokra, amilyen ez a blog is, időt szánunk. Miért csúszott mégis egy évvel az indítás? 2017 végén még – naivan – úgy gondoltuk, hogy minden csak döntések kérdése, és amint azokat meghoztuk, onnantól már minden könnyen fog menni. Csak persze kiderült, hogy az egyszerű élet bonyolult. Pontosabban az oda vezető út nem annyi, hogy kinyitjuk az egyszerű élet kapuját, átlépünk, aztán viszlát gondok, hello földi paradicsom.

Miből gondoltuk mégis, hogy könnyű lesz? Mert egyszer már sikerült – focis hasonlattal élve – rögzített szituációból gólt lőni. Az egész folyamat, ami ennek a blognak az indításához vezetett, 2017 őszén kezdődött, amikor a csajommal és a két kis gyerekünkkel egy ösztöndíjnak köszönhetően két hónapot töltöttünk Freiburgban, egy gyönyörű, délnémet egyetemvárosban. Csak a legszükségesebb holmikat vittük magunkkal és mégis mindenünk megvolt, kényelmes albérletet is találtunk, és ami még fontosabb, elég szabadidőnk volt. Sokat bicajoztunk, játszottunk, kirándultunk, nyugodtan teltek a napjaink, egészségesen táplálkoztunk, rengeteget tudtunk olvasni, dokumentumfilmeket nézni és sokat beszélgetni. Megismerkedtünk a minimalizmussal, a hulladékmentesség témájával, elolvastuk Gretchen Rubin zseniális Happiness Project-ét (magyarul Boldogságterv címmel jelent meg, de erről még sok szó esik majd), Gabika végigrágta magát a minimalista életmód alapkönyvein, én pedig a Dalai Lámánál kerestem útmutatást. Olyan feltöltődést jelentett az a freiburgi két hónap, mintha kicseréltek volna bennünket: eltűnt a stressz az életünkből, alig veszekedtünk, béke volt (na jó, nem világbéke) és vidámság. Abból a távolságból tisztán láttuk az otthoni életünk minden olyan anomáliáját, ami a céljaink elérését nehezíti: sok a felesleges cucc, nagy a rendetlenség, sokszor túlvállaljuk magunkat, mindenhová rohanunk, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, ilyenkor apróságokon is összeveszünk, a pénzünk is elfogy hó végére stb. Átlagos magyar család. Elkezdtünk tehát lázasan tervezni, hogyan fogjuk az otthoni tárgyaink számát mérsékelni, okosan gazdálkodni az időnkkel és a pénzünkkel, egészségesebben táplálkozni, csökkenteni a termelt hulladék mennyiségét, és meghitt, tartalmas családi életet élni, és elhatároztuk azt is, hogy ennek a változásnak az egyes lépéseit dokumentáljuk egy blog keretei között.

Meghatároztuk tehát, hogy min szeretnénk változtatni, és kábé azt is, hogyan: valahogy úgy, ahogy Freiburgban éltünk. Ilyen lehet egy drogrehab kitisztulás utáni része, amikor ráébred az ember korábbi hibáira, azok eredetére és új működési mechanizmusokat léptet életbe. De onnan is haza kell jönni, és ekkor jön a neheze: elkezdeni az új életet a hétköznapok változó körülményei között. Visszahuppantunk a – némethez képest – számos területen mérsékelten iparkodó magyar valóságba. Neil Armstrongnak is biztosan furcsa érzés volt, amikor a Holdról visszatérve sokkal kisebbeket tudott szökkenni a cincinnati betonon. Az új életmodell megvalósításának a nehézségeit egyébként elsősorban nem a kulturális különbségek jelentették, hanem sokkal inkább az, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a kis maximalista.  Szóval túl sokat akartunk egyszerre, és a tervezés közben a saját – főleg időbeli – korlátainkat nem mértük fel kellően. Így alakult az is, hogy a blogunk megindításáig most, 2019. január 28. napján jutottunk el, de nagyon tudunk neki örülni ilyen későszülöttként is.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem adtuk fel, amikor úgy éreztük, hogy a kitűzött célok elérése nem megy olyan könnyedén, mint elképzeltük? Mert lassanként rádöbbentünk, hogy türelmesnek kell lennünk magunkkal, és megbecsülni az apró lépéseket, amiket sikerül megtennünk, mivel azokkal hosszú távon többet érünk el, mint a gyors és előkészítetlen lóugrásokkal. És jó pár mélyponton túlesve egy év elteltével a sok apró lépés elkezdte meghozni a gyümölcsét, vagy ahogy apukám fogalmazna, a mennyiségi változás átcsapott minőségibe, és annyival vidámabbak a mindennapjaink, hogy úgy érezzük, érdemes megosztanunk veletek ezt a bukkanókkal teli utat, amin persze még van hova haladni, de amelynek minden egyes lépése megérte, még ha ez útközben nem is mindig tűnt fel, csak most, hogy a visszapillantóba nézünk. Abban a reményben tesszük ezt, hogy útitársainkká váltok, és közösen inspirálhatjuk egymást a továbbhaladásban. Ha van kedvetek, csatlakozzatok hozzánk akár itt a blogon, akár a facebook vagy twitter oldalunkon!